Ne akarjunk lemaradni!

Csaknem 30 évvel ezelőtt történt, hogy kis híján feladtam szeretett hivatásomat, az újságírást. Hivatkozhatnék most utólag hangzatos politikai okokra, megélhetési gondokra vagy éppen a szakma erőteljes átalakulására, de ezeknél lényegesen egyszerűbb volt az, ami döntéskényszer elé állított. Akkoriban még viszonylag fiatalemberként érkeztem a telexek, a faxok és a mechanikus írógépek világából egy olyan szerkesztőségbe, ahol már számítógépeken dolgoztak a kollégák. Önmagában már ez is elrettentő volt, a megszokott sok kicsi szoba helyetti nagytermes elhelyezés csak a tortára a habot jelentette. Akkor éreztem először, hogy ez már egy olyan világ, amellyel nem tudok lépést tartani, a második elgondolkodtató helyzetet pedig – kicsit később – a mobiltelefon, majd az első okostelefon megjelenése okozta. Aztán, ha nem is könnyen, de túltettem magam azokon a kezdeti nehézségeken, amelyeket a technika fejlődése állított elém, és ha az idők folyamán nem is lett belőlem igazi cybergyerek, azért egészen jól elboldogulok korunk megannyi technikai újdonságával. Ma már csak egyetlen dolog zavar, jelesül, szemüveg kell ahhoz, hogy az autóm menürendszerében gond nélkül eligazodjak.

Nagyjából itt tartok ma, amikor már kezdtem beletörődni, hogy földi pályafutásomat újabb technikai, technológiai találmányok megismerése nélkül zárhatom majd le. Hogy nem így történt, annak több oka van. Egyrészt szakmai munkám során – igaz, voltaképpen csak külső szemlélőként – beleártottam magam az autonóm járművekkel kapcsolatos kutatásokba, másrészt, a fene sem gondolta, hogy még az én időmben elérhető közelségbe kerül az a korszak, amikor a járművezetés csak hobbiként marad meg az autózás szerelmeseinek. Harmadrészt pedig a saját bőrömön tapasztalhatom meg, hogy a mai világban egy pillanatra sincs megállás, mert aki csak egy kicsit nincs résen, sok mindenről lemarad. Az, hogy ez jó vagy éppen rossz, ugyancsak megérne egy misét, de talán egyszer majd ezt kifejtem. Most mindenesetre azt vallom, hogy amíg az ember megteheti, érdemes haladni a korral, mert az az elméjét is frissen tartja.

Szóval, akkor lássuk az önvezető autózást, amely néhány évvel ezelőtt még csak a jövőkutatók elképzeléseiben élt, napjainkban pedig már egyre másra jelennek meg azok a járművek, amelyekben a „sofőr” legfeljebb díszletként van jelen. Különböző tanulmányokból tudom, a világon még nagyon sok olyan ember él, aki kétkedve fogadja ezeket a híreket, visszautasítja a fejlődésnek ezt az irányát, miközben maga is már olyan járműben ül, amelyben vezetéstámogató rendszerek egész sora utal arra, hogy a technika és vele összefüggésben ezernyi dolog változik meg hamarosan. A változás persze közel sem ígérkezik egyszerűnek, hiszen az önvezető járművek térhódítása előtt számos – most már nem is annyira technikai, mint – jogi, igazgatási, közlekedéstudományi, gazdasági és egyéb kérdésre kell megnyugtató választ találni. De minden bizonnyal így volt ez, amikor a lovashintókat elkezdték felváltani az Otto, illetve Diesel motoros autók. Feltételezem, akkor sem örült mindenki egyöntetűen az autók megjelenésének, ugyanakkor a fejlődés akkoriban is megállíthatatlan volt.

Jómagam gyermekkorom óta imádom az autókat, s ha még megérem, nagyon fájni fog, hogy nem válthatok sebességet, nem nyomhatom a gázt, legfeljebb egy zárt pályán, ha befizetem magam, mint a gyermekek a vidámparkban. De biztos vagyok abban, hogy a jövő emberei is megtalálják majd az örömüket, a szórakozásukat akár egy másik, nem a közlekedéssel összefüggő területen. Mint ahogy nekem sem hiányzik, hogy a kezemben telefonérmét szorongatva álljak sorba egy utcai telefonfülkénél. Sokkal jobb időtöltéseket is el tudok képzelni azóta.

Somogyi Gábor